A szabadságnak ára van
Ordítani tudnék! csak rohadtul nincs értelme, hogy felkeltsem a szomszédot...
11kor már csukódtak le a pilláim és most negyed 3kor meg ezt a szöveget írom, mert valamit muszáj tennem. Hát meddig fog még ez tartani, kérem szépen? Mikor jön el az az állapot, amikor aludni is fogok tudni? Nincs valami varázsigéd álmatlanságra? A stressz kimerültté tesz, a kimerültség meg stresszessé... A leggyötredelmesebb perpetum mobile, amit csak ismerek.
Zakatolnak a vonatok ide hallom. A gondolataim ugyanezt teszik. Zaklatolnak... Van hogy megállnak, s indulás előtt párat sipolnak, füttyentenek. Sipolnak, füttyentenek, sipolnak, füttyentenek...
Majd utánuk az éles csend marad, mely úgy vág, hogy hiányzik a sípolás.
Hiány... na abból most van bőven. Hiányzik az alvás, az ölelés, a simogatás, a csók, a bizsergés, a bőr tapintása, a jó szex, a biztonság, a béke, a szavak amiket kimondtál, meg amiket nem...
Egyszerűen csak fáj, mert összetörtél. Tessék kimondtam, most boldog vagy? Itt a lehetőséged kárörvendeni.
Összetörtél... És ez az, ami hetek óta ott ül a szemem alatt táskák formájában. A nappalok könnyűek, legalábbis legtöbbször. De az, hogy addig fárasztom magam míg össze nem esek a fáradtságtól valahol nagyon is rendben van és nagyon nincs.
Persze hogy fáj... de ha igazán megengedném magamnak hogy érezzem, utána 10x ilyen nehéz lenne felkaparni engem a földről.
A szabadságnak ára van...
2020.09.23 (szerda)
|