Pest-Buda
Visz a villamos, visz messzire,
Ablakon át nézek a semmire.
Nem is tudom hol lehetek.
Arcomat melengeti az átszűrődő napfény,
S tudatosan kizárom mit fecseg pár vén.
Bömbölő fülessel révedezem.
Ó Pest, te idegen, lelakott panelrengeteg,
Nem is értem, hogy élhetnek itt emberek.
Hisz csak a belső körutad elviselhető.
A buli negyed, hol magyar szó alig hallható,
De azon kívül nem elhanyagolható
A bűz és a primitív emberek.
Ahogy átmegyünk egy hídon
Az otthon illatát magamba szívom.
Igen, ez Buda, annyi emlékem lakhelye.
A dimbes-dombos, zölddel teli élet,
A kisvasút, mini kastélyok csak részlet,
Ugyanis itt minden barátságosabb.
Budán felnőhet az ember békében,
Nincs pusztítás az emberek vérében,
Csak az élni, fejlődni akarás.
Ne érts félre, nem vitát szítani akarok,
Csupán elmagyarázni neked valahogy,
Hogy én Budát szeretem.
2018.05.15 (kedd)
|