Világvége

Kérlek csukd be a szemed. Megvan? Jó.

Most egy képzeletbeli utazásra viszlek, melynek határt csak a fantáziád tud szabni. Ne félj, senki sem fog bántani, csak te, én és a virtuális valóságod leszünk.

Kezdhetem? Bólints, ha igen. Jó.

Lélegezz mélyeket. Be és ki. Ahogy ezt megteszed érzed a búza szagát. A nyári napfényt az arcodon, ahogy melengeti a bőrödet, a szellő lágy fújását. Látod, ahogy a kalászok táncot járnak a szél dallamára. Távolban madarak ringnak a végtelen kékségen és boldogan csiripelnek. Vidám gyermekkacaj. Igen ez a te hangod. Itt a búza mellett a földút, amin állsz. A homokos langyos talaj a mezítelen lábad alatt. Mögötted a családi ház, melynek ablakaiban ott virulnak édesanyád orchideái. Ott a kert, ahol délutánonként a munkájából hazaérve édesapáddal a labdát rugdossátok. A garázs, melynek rozsdás kapujára krétával rajzolsz, a kutyaól, amelyben végeérhetetlen álmát alussza Rex, s néha felhorkant. Kicsit jobbra a szomszéd drótkerítése, melyen keresztül délelőttönként hosszú órákat viháncoltok a legjobb barátoddal, s ennek mindig az ebéd szakít véget. Édesanyád házi készítése, mely még gőzölög a virágmintás tányérokon, mikor leülsz elé enni. Mögötted a mindenség, előtted a nagy semmi. A faluhatár, melynél tovább nincs. Mondhatni a világ vége.

Most átrepítelek egy másik állomásra. Felkészültél? Bólints, ha igen. Jó.

A szobádban, a koszos tükör előtt állsz, és nézed magad. Nem is tudod mikor tettél ilyet utoljára. Csak állsz ott előtte, és próbálsz magadra koncentrálni. Nehéz. Folyton elkalandoznak a gondolataid a tegnap esti film felé, amit néztél. Valami ufós film volt, de nem is ez érdekel, hanem a mondanivalója. Nézed a lenőtt hajadat a tükörben, a pattanást az arcodon, a legújabb felsődet, amit most túrtál ki a szekrényből, ezért az ágyadon ott hever a sok ruha szétszórva. A tükörből látod az ágyad fölé helyezett posztereket, meg az íróasztalodon az édesanyád által tök cikin bekötött könyveket, amik csak arra várnak, hogy megírd a leckét. A kukában a három hetes szendvics bűzölög, amit ott felejtettél. Az ablakból látni, ahogy a ház előtt levő fáról hullanak a levelek, odakint pedig minden csupa sár a reggeli esőtől. Az egyik polcon ott csücsül a plüssmackód, és téged néz. Azért tetted fel oda, mert nem volt szíved kidobni, de már semmi keresnivalója az ágyadban, hiszen nagy vagy. Csak egy gyerek alszik a plüssmackójával. De te már nem vagy gyerek. Hát ki is vagy te? Csak egy aprócska porszem ebben az univerzumban. Na, az az ufós film már megint nem hagy nyugodni. Vajon van élet a földön kívül? Az emberiség vajon hogyan fog kihalni? Felrobbantja önmagát, természeti katasztrófák fognak elsöpörni minket, jöhet a sáskajárás, meg a rovarok okozta halálos betegségek, a napkitörések, vagy valóban léteznek ufók, akik majd jönnek és el akarják foglalni a mi világunkat, mert a sajátjukat már kinőtték, minket pedig jobb híján száműznek innen, vagy megölnek...

Hohohó, nyugi, lassítsd le az elméd. Nem sietünk sehova. Inkább kezdődjék egy új állomás. Jöhet? Oké.

A közös lakásotokban vagytok életed szerelmével. Kellemesen kialakított apró, de annál több élményt nyújtó hely. Ültök a fehér bőrkanapén, és összebújva nézitek a pokróc alól a tájat. Éppen óriási pelyhekben hullik a hó. Csend honol mindenütt. Kezetekben egy egy bögre forró kakaó, aminek a gőze melengeti arcotokat. Kicsit balra nézel, és látod őt. Látod a haját, ami lágyan hozzáér a füléhez. Olyan lágyan, ahogyan te szoktad csókolni őt szeretkezés után. Az ajkai kissé mosolyra húzódnak. Megőrjít ez a mosolya, felpezsdíti a véredet, hiába vannak kint mínuszok, te forrsz legbelül. Nem veszi észre, hogy őt figyeled, mert révedező tekintetében látod, hogy valahol nagyon messze jár most. Tudod, hogy imádja a havat, lehet képzeletben benne hempereg veled együtt. Mert mindent együtt csináltok. Legszívesebben minden percben vele lennél, fognád a kezét, csókolnád, Ő a mindened. Az iránta érzett rendkívüli szerelmed az, ami mozgatja a világot. Nélküle minden darabokra törne, számodra az lenne a végítélet. De a szerelem már csak ilyen. Anélkül magányosan kóborgó, elveszett lelkek vagyunk.

Most lélegezz mélyeket. Biztosan rájöttél már, hogy ez az út a Végről szól. Menjünk hát az utolsó állomáshoz.

Gyönyörű tavaszi táj, az égen bárányfelhők, a levegőben édes illat terjeng. A fák rügyeznek, apró rózsaszín, és fehér virágokat hoznak a gyümölcsfák. Zöldell a mező, apró százszorszépek lepik el a domboldalt. A méhek zümmögése nyomja el a végtelen végeérhetetlen csöndet. A csöndedet. Mert minden éppen új életre kel, ahogy talán te is. A tested ugyan már rég csak növényeknek termőföld, a lelked azonban éppen most suhan át a lágy szellővel egy új élet felé. Mert egyszer minden véget ér, és újrakezdődik más formában. Mert ahogy növekszünk úgy szélesedik ki a határ, ám ugyanazzal a lendülettel szűkül össze, ahogy öregszünk, mert a határok képlékenyek. Mindig, és mindenkinek mást jelentenek.

Most kérlek nyisd ki a szemed, ha felkészültél rá, az utazásnak vége. Kérlek most pedig mondd el az élményeidet, tapasztalataidat. Számodra mi a világ vége?

2018.08.07. (kedd)