Panaszlevél az Őszhöz

Ó te csodálatos, sokarcú, színpompás ősz!

Megint bebizonyítottad, hogy mennyire kegyetlen ringyó is tudsz lenni. Mindig elvégzed a piszkos munkát, hogy amikor végre valahára nagy kényesen megérkezik a főnököd, neki már csak uralkodnia kelljen. Tudod az nem bánt, hogy tél kisasszony gonosz és könyörtelen, mert ő mindig is ilyen volt és ilyen lesz. De az, hogy te, pont te alázkodj meg, és kövesd az utasításait az mérhetetlenül dühít. Hiszen tudsz te kedves, lágy is lenni, akinek szellői simogatják arcomat. Egyik pillanatban még a nyarat utánzod, a másikban meg már szolgája vagy a vadságnak. Pont úgy viselkedsz, mint egy identitászavaros tinédzser, aki tegyük hozzá, hogy minimum disszociatív személyiségzavarral küzd. Te aki mindenki előtt itt volt harmadmagával és köszöntötte évmilliókon át az emberiséget. Tudod én voltaképpen sajnállak, mert minden évben újra és újra küzdesz ellene, próbálod húzni, halasztani az idődet. Próbálod elérni hogy minél később jöjjön el a fehérség birodalma, de végül mindig veszítesz ellene. Vagy csak feladod, meghunyászkodsz, belefáradsz. Ezt gyűlölöm benned. Beletörődsz, és hasonulsz, hiába harcolsz mindig veszítesz. Kijelentem hát, hogy gyáva vagy! Egy gyáva féreg, aki nem képes győzni!
Pontosan ezért kérem, hogy lehetőleg legközelebb ne is lássam azt a csábítóan gyönyörű arcodat, mert minden októberben átversz! Tűnj el az életemből! Legyen mindig tavasz és/vagy nyár! Ha majd látni akarlak keresek rólad egy képet, az is bőven elég lesz, hogy újra felsértsem egy mozdulattal a sebet, amit okoztál. Soha ne gyere többé, ennyit kérek csupán.

Üdvözlettel,
Egy csalódott szerelmesed

2018.12.11 (kedd)