Azóta mosolyogva tekintünk vissza

Szuicidnek vallod magad? Én inkább azt mondanám, hogy mazochizmussal küzdő exhibicionosta. Mert szereted ha fáj, ne tagadd, de csak ha a figyelem középpontjában állhatsz közben. De ez nem így van és ezt már nem bírod. Nehéz. Senki sem figyel rád. Vagy legalábbis nem eléggé és nem folyamatosan. Úgy gondolod megoldás lenne... Elmúlna, már nem fájna és végre figyelnének rád... így mindig emlékeznének.

Hát akkor vágd fel az ereidet, vagy húzd meg a ravaszt. Mi az, hogy milyen ravaszt? Hogy én adjak?
Te még meghalni sem tudsz egyedül? Jézusom, te még meghalni sem tudsz egyedül!
Miért kell neked mindenhez valaki? Egyedül miért nem vagy teljes? Ja, hogy majd így akkor végre.. értem. Biztos?

Jó, de most már meg ne hátrálj. Gyerünk csináld! Csak előbb egy dolgot gondolj végig. Mi lesz utána?
Nem, nem veled. Kivételesen nézzük a többiek szemszögéből. Meghalsz. Erre biztosan fel fognak figyelni és végre a középpontban leszel. Pont ezt akarod. De hány ember életét teszed ezzel tönkre? Ne mondd, hogy egyet se. Mi lesz anyáddal? Szerinted mikor őrülne bele a fájdalomba? A testvéreid? A szeretteid? Mivel töltsék ki az űrt, amit hátra hagytál bennük? Hogyan magyarázzam majd el mindenkinek, hogy miért nem jössz többé?

Persze az élet rendje, csak az a baj, hogy az öngyilkosság nem az. Végülis mi célból tennéd? Fáj? Csak ennyi?! Biztosan van még ott mélyen valami. Na álljunk meg egy szóra. Had ne én adjam már az indokot is. Nem, én ebben nem segítek. 

Ha így folytatod itt hagylak a fenébe....

Jó, jó maradok. Mi? Nem értem. Próbálj meg lenyugodni egy kicsit, és mondd el újra. Hogy mit adjak? Segítséget?
Jól van, jól van itt vagyok, ne sírj. Majd egyszer erre is mosolyogva tekintünk vissza.

2020.05.13 (szerda)