Ha méreg kerül a sebbe...

Ez a reggel annyira más,
Minden oly idegen, parás!
Mitha nem megszokott lenne,
Mintha a jég égetne el!

Ha méreg kerül a sebbe,
Az fájdalmas, veszedelmes!
Szétmardossa a sejteket,
És megöli a szerveket!

Az idegrendszert szedi szét,
És elpusztítja az elmét!
Károsít minden ép testet,
És tudd, az már nem te leszel!

De ez lelki értelemben,
Szinte észrevehetetlen!
Pedig sokkal jobban fáj az,
Ha szeretted lelked bántja!

Annyira tud fájni, égni,
Mint koporsót félve nézni,
Hisz tudod, ember van benne,
S tudod ő a te szerelmed...

Annyira tud fájni, égni,
Mint az ég kékjét nem nézni,
Hisz tudod többé nem látod,
Mert késsel szúrta ki párod...

Annyira tud fájni, égni,
Mint lefejezett embert kérni,
Hogy szeressen még tégedet,
De miért ily kegyetlen veled?

Miért bántott meg annyiszor?
Miért mindig csak ordított?
Miért nem hagyott nyugtot már?
S később hová tünt el tétován?

Elment! El, oly jó messzire,
Tán a szél eléri sebtibe.
Vagy talán már az sem tudja,
Merre lehetett az útja!

Elment! S itthagyott engemet!
Itt! Hol egyedül kell lennem!
Itt! Hol olyan üres minden!
Itt, hol még fityingem sincsen!

Félvakon, árván mit kezdjek?
Hisz itt békémet nem lelem!
Hát mostmár elmentél, kedves,
De várj! Utánad had menjek!

2012.03.07.(szerda)