Kívül - belül

Kis felhőben van egy sziget,
Mely közepén egy nagy liget,
Mit körbevesznek ősi fák
Ott ugrálnak az őzgidák. 

Fa törzsében mókus lakik,
Lombjában kis rigó alszik,
Fűben nyulat lehet látni,
Égen fecskét látsz szállni. 

Liget szélén patak csobog,
Benne papírhajó forog,
Mit kacagó kisgyermek néz,
S ábrándot szőve heherész. 

Elindul az erdő felé
Megnézni, mi a dzsungelé.
Elindul és vissza se néz,
Hogy mi vár rá, nem tudja még. 

Beszalad a sűrűjébe,
A vég örvénygyűrűjébe.
A lét nihil lakhelyébe,
Veszedelem közepébe. 

Nincs más egyre beljebb érve,
Csak a kopár fák elvétve,
És a takaró ködfátyol,
Mi a létezésben gátol.

Nincs más egyre beljebb érve,
Csak valami nagydög vére,
És hozzá könnyfakasztó bűz,
Mi az erdőben tovább űz. 

Nincs más egyre beljebb érve
Csak a magány legjobb mérge,
Mely minden bátrat megijeszt,
Nemhogy egy ily kisgyermeket.

Mégis folytatja az útját,
Feledni próbálva múltját.
De rájön, hogy azt nem lehet,
Ha ily mélyre keveredett. 

Legbelül holt tavat talál,
Tükrében megnézi magát,
S benne történetre bukkan,
Mely lelkébe lyukat szurdal.

Elmenekül, vissza se néz,
Folytatja tovább életét,
De mit elregéltek holt tavak
Az zöld szemében ottmaradt. 

2016.10.18 (kedd)