Többször kérdezték, hogy melyik versemet szeretem a legjobban. Erre a válaszra nem tudok mást mondani mint, hogy egyformán szeretem őket. Tegyük fel, hogy anya vagy és van 5 gyereked. Te melyiket szereted a legjobban? Na ugye? Ez ugyanaz a szituáció. 
Van persze olyan, amiről pontosan tudom, hogy nem egy minőségi darab, sőt olyan is van, amire kifejezetten nem vagyok büszke, de mivel én írtam őket, így hát felvállalom. Igen ez én vagyok, az én gondolataimat közvetítik a szar versek is.

Azt is mondták, milyen zavaró, hogy minden sor nagybetűvel kezdődik... Nos erre csak annyit szeretnék mondani, hogy számomra minden sor ugyanolyan jelentőségű, és ezért anno így kezdtem el írni a verseket, ma pedig már védjegyemmé vált. Vagy valami ilyesmi. :D Ha pedig nem tudnál kiigazodni rajta, figyeld a központozást. Nagyon tudatosan ott vannak. 

Arról is vitáztam már, hogy utólag miért nem javítok bele egy versbe sem, mikor annyira ferdén sikerült egy rím, vagy annyira jobb lenne ez és ez helyette. 
Képzeld el, hogy én nem csak úgy poénból írom a verseket, hanem ezt a kifejezésmódot találtam még anno 2008-ban a legjobbnak az érzelmeim levezetésére, és azóta is annak tartom. Ha dühös voltam, ha szomorú, ha fájt valami és szétfeszített belülről, mindig megnyugtatott az, ha leírtam és rímekbe szedtem azt. 
Szóval ha még mindig nem érted, hogy miért nem javítok bele, akkor leegyszerűsítem: ezek a versek egy egy érzelmet, emléket idéznek fel, egy konkrét állapotot. Ha elolvasom őket vissza tudok emlékezni, mi történt akkor. Más naplót ír, vagy blogot/vlogot vezet, én verseket írok. Szóval mondhatni ezek emlékek. Egy emlékbe pedig nem szép belerondítani, igaz?