Ima?!

Kezdjük az elején. Egy olyan családban nőttél fel, ahol édesanyád hívő keresztény, aki minden vasárnap temlomba jár, annak ellenére, hogy édesapád leszarja az egészet. Édesanyád elcipel magával a templomba, és gyermekistentiszteleten veszel részt. Minden vasárnap. Keresztény szellemiségben nősz fel, elhiszed azokat, amiket mondtak neked ott a templomban, hiszen az is életed része. Sosem mondta senki, hogy ez nem így van, még édesapád sem, s mégis mikor tinédzser leszel az egész a háttérbe szorul, annak ellenére, hogy keresztény iskolába jársz. Eleinte csupán nem érdekel, majd megkérdőjelezed az egészet...
Eljutsz egészen odáig, hogy teljesen eltávolodsz attól a szellemiségtől amiben felnőttél, ám mégsem teljesen, hiszen egyetlen dolog megmaradt: egy közösség. Egy közösség, ami vallásos alapú, de ettől függetlenül szereted, és eljutottál odáig, hogy szeretnél a közösségben hivatalosan is vezető lenni. Na nem az egésznek a vezetője, csupán a vezetőség hivatalos tagjává válni, de ez feltételhez van kötve, el kell menned egy vezetőképzésre. 
Hát elmész...

Ott vagy és rájössz, hogy nagyon csúnyán becsaptak. Egy lelki hétvége? Ez nem is az, amire vállalkoztál! De hát mit lehet tenni? Egy teljes hétvégét ki kell bírnod... és ezen kívül még másik hármat is...
Először csak dacolsz az egésszel: "Nem! Nem ez túl gyerekes!" Mindenkinél ugyanazt látod. Mindenki odanyújta a lelkét, a titkait... Belül vádolod magad: "MIÉRT kellett neked ide jönni? Hát nem sejtetted, hogy ez lesz? Lett volna sokkal jobb dolgod is!" Buli, ivás, szórakozás... Egy másik, egy biztonságosabb közösség.
De TE mégis itt vagy csendben ülsz, és hallgatod a többiek élményeit, gondolatait, érveit. A hitüket.
Hit? Régen neked is megvolt, még gyerekként édesanyádtól tanultad az egészet. Felhőtlenül hittél, de ma? Mára már semmisé vált az egész.
Itt ülsz és minden olyan kínos. Önmagad bélyegezted meg, te utasítottad el...
Ahogy múlik a nap elfogadod. Itt vagy... Már úgyis tök mindegy. "Csak legyen vége!"
De valóban legyen vége? Kezded megismerni a többieket, és rájössz, hogy igazából egyre jobban érzed magad velük. 
Aztán egy apró gyenge pillanatodban egy maroknyi idegen ember mellett valami motoszkál... Nem hagy nyugodni, így hát elcsendesedsz és próbálsz belülre figyelni, de minden olyan zavaros...
Minden olyan nyugtalanító, miközben körülötted minden olyan nyugodt, meghitt. Aztán hirtelen kirobban belőled, belevágsz és csak mondod és mondod a végére sem érsz. 
Nem baj, hiszen még emlékszel gyerekkorodból, hogy Neki mindig van ideje rád. Lassan befejezed, és régi-új érzések kavarognak. Ekkor jössz rá, hogy Ő mindig veled van, és megbocsájt, te pedig újra imádkoztál. Újra elkezdtél hinni abban a mesében amivel gyerekkorodban teletömték a fejedet. 
De valóban csak egy mese? Már magad sem tudod... csak  azt, hogy jó érzés volt kiadni magadból!

"Valóban vezető akarsz lenni? Szeretnéd-e? Kompetens vagy a feladatra?" - ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel van tele a levegő. Körbe nézel, és azon tűnődsz, hogy körülötted a többieknek mi lehet a válasza. "Ők vajon miért jöttek ide? Tudták, hogy ez lesz?" Aztán visszatérsz önmagadhoz... Tudod, hogy neked már úgyis mindegy ez az egész! Hiszen te vezeted őket már hónapok óta, "csak hivatalossá kell tenni... és más amúgy sem vállalná."
De most, hogy itt vagy rengeteg kérdés és félelem merül fel benned. "Biztosan jól csinálod? Vajon elfogadnak a lányok vezetőjüknek? Tudsz példát mutatni úgy igazán?"
Nem tudod, csak azt, hogy szeretnéd! Szeretnéd, hogy legalább olyan jó példát lássanak, mint amilyet te láttál. 
Hogy hitelesen segítsd őket egy jobb élet felé. Ebben a hatalmas világban elvesznek a segítő kéz nélkül. Más nem fogja őket vezetni. De nem is akarod, hogy más tegye! Te akarod őket vezetni a közösség tagjaként.
A közösség! Fontos szó! Teherrel jár? Hát persze, de még mennyire nagy teherrel. De az Ő vezetésével a teher pihetollá válik... Legalábbis mások ezt mondják.

2015. 11. 28 (szombat)