Csalódottság

Ki vagyok én, és ki vagy te?
Nem kell szerelem, vagy de?
Minek az élet, ha csak a rossz jön?
Van még számomra szeretet a földön?

Ha a szeretet a szív dobogása,
Akkor szeretet nem létezik a kortársaimban.
Ha a sóhaj a lélek dobbanása, a szem meg a lélek tükre,
Akkor nincs lelkük az embereknek, csak úgy élnek nemde?

Azt mondják mindenki követhet el hibákat, még én is!
Bár sok ember ezt nem így látja! Vagy mégis?
A remény az, miben talán hinni még lehet,
De ha ilyen a világ, akkor már abban sem!

Mindenki csak nevetett rajtam, mert más vagyok,
De inkább vagyok más, és sohasem majmolok!
Inkább különc leszek, mi nagyon nehéz,
De inkább ezt vállalom és ez tény!

Az emberekben hinni én már soha nem fogok,
Főként benned nem, mert az élet gyorsan forog!
De te azt ígérted ez nem így lesz, csak ez nem!
Hát ebben nem volt igazad, meg semmiben sem!

Hagyjál békén, ne érj hozzám, legalább ezt értsd meg!
Csalódtam benned, ki egykor oly hevesen lelkesedett.
Lelkesedett a barátságért, lelkesedett értem,
Csak abba nem gondolt bele, hogy ez a végzetem!

Hagyj magamra, csak ezt a pár órát add nekem,
Melyben elkövetem életem legnagyobb elkeseredettségében,
Azt, mit már oly rég megfogadtam magamnak,
Hogy életem kioltom a kés segítségével, mi éppen megcsillant!

2009.05.08.(péntek)